Lazio drukker vagyok. Egy konzervatív gondolkodású Lazio drukker, és mint ilyen tisztelem, becsülöm azokat az embereket, akiknek fontosak a hagyományos értékek. Mint például a klubhűség.

Amikor a Juventus csapatát kizárták az olasz első osztályból, több nagyszerű játékos is elhagyta a klubot. Alessandro Del Piero nem, ő maradt, és ikonná vált, mert megérdemelte.

Úgy negyed tizenegy magasságában valaki ügyesen belerúgott a két lépéssel mögöttem lévő margitszigeti öntözőcsapba. Mire észbe kaptam volna, csurom vizes lett a pólóm és a kellemesen szélálló melegítőfölsőm, valamint a lábamnál heverő hátizsákom tartalmának nagy része. Ha áprilisi tréfának szánta kedves sporttárs, annak kicsit erős volt. Ha pedig már a húsvéti locsolás járt az eszében, akkor kicsit elnézte a napárt (meg mást is...). Egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy ennyi volt, hazamegyek. Ahhoz nem volt elég meleg az idő, és erősen fújt a szél, hogy megvárjam, amíg rajtam szárad meg a ruha. Szerencsére a cicanadrág futónadrág nem ázott el, és a táskám alján száraz maradt egy pulcsi, amit a verseny utánra szántam. Így a rajtcsomagban lévő pólóban és egy pamutpulcsiban vágtam neki a 12 km-nek.

A minap olvastam interjút az NSO-n egy tehetséges, fiatal magyar játékossal. Novothny Somának hívják, és a Napoli tartalékcsapatában pallérozódik. Szöget ütött a fejembe, amikor arra a kérdésre válaszolt, hogy mi a különbség a hazai és a kinti edzések között: " Amíg otthon inkább a mennyiség, itt Olaszországban a minőség dominál. A labdatartásra, a mozgáskoordinációs gyakorlatokra és a taktikai felkészítésre óriási hangsúlyt fektetnek, de leginkább az iramban érezni különbséget. Nem ritka, hogy a hányinger kerülget egy-egy edzésen, amivel persze nem vagyok egyedül."

A Messit kapusként ábrázoló képpel kapcsolatban többen is kételyeiket fejezték ki, vajon valódi-e, avagy photoshop? Sokan úgy vélték, hogy a kis argentín csak eldőlt, aztán Puyolék megvariálták a képet, hogy jól megvicceljék vele a világot.

A tegnapi bejegyzéshez érkező kommentek egy része arra a gondolatomra reagált, hogy kedvelem a nagyképű focistákat (mint pl. C. Ronado). Volt, aki egyetértett, volt aki szerint a focisták gyerekek millióinak példaképei, ezért szerényeknek kell maradniuk. (Még olyan is akadt, aki ezzel kapcsolatban a "civil" foglalkozásom iránt érdeklődött...)

Egy ideje tervezgetem, hogy az Egyperces blog is bekapcsolódik a "Ki a jobb? C. Ronaldo vagy Messi?" című vitába. Maga a vita gyakorlatilag értelmetlen, és eldönthetetlen, viszont kitűnő trollmágnes, ezért hiba lenne kihagyni...

Én, nem.

A KFT együtes örökbecsű szerzeménye jutott eszembe a győri vezetők döntése után.  Biztosan én vagyok az örök optimista, álmodozó, de ezidáig azt gondoltam, hogy van egy-két klub Magyarországon, ahol tudatos (profi?) építkezés folyik. Ezek közé a klubok közé soroltam a Vidit, a Debrecent, a Diósgyőrt és a Győrt. Eddig.

2012. február 29., Győr

Magyarország - Bulgária 1:1

Ezúttal nem egyénenként, hanem csapatrészenként értékelünk.

Kapusok: Bogdán Ádám bizonyított. Remek kapus lett belőle. Nem csak a finn vetélytársát szorította ki a kapuból a klubjában, hanem Király Gábort is a válogatottból. Csalódott lennék, ha nem az ő nevével kezdődne az összeállítás a vb-selejtezőkön. Király beérte Grosics Gyulát a válogatott örökrangsorban. Hatalmas gratuláció érte, de kicsit azért motoszkál az emberben a kisördög.  Ezt a rekordot egy ilyen ajándéktízperccel kell beállítani? Ha már ez a kapitány célja - mi más lett volna? - legalább kapjon egy félidőt, vagy egy gálameccset. De így, egy kicsit keserédes lehet Gáborunk öröme... (és nem a kapott gól miatt).

...az egyik, a 10 millióból. Kis hazánk ugyanis a 10 millió szövetségi kapitány országa - mint az köztudott. Nálunk mindenki ért a focihoz. Mindenki tudja, kit kellene beválogatni. Sőt, jobban tudja. Én is.

A bolgárok ellen készülő keret kapcsán három ponton nem értek egyet a nemzet Sanyi bácsijával.

A Katolikus Papok Teremlabdarúgó Európa-bajnokságán a magyar papi válogatott 5. helyen végzett. A tornát Portugália papjai nyerték meg, miután a döntőben büntetőkkel diadalmaskodtak a horvátok felett.

A magyar csapat eredménye megsüvegelendő, egy ilyen eredménnyel kiegyeznénk az igazi foci Eb-n is, mondjuk négy év múlva...

Szép volt fiúk atyák!

Forrás: http://magyarkurir.hu/hirek/portugal-gyozelmet-hozott-katolikus-papok-teremfoci-europa-bajnoksaga

Fabio Capello lemondott az angol szövetségi kapitányi posztról. Az okokat pontosan nem ismerjük, de az előzményeket igen. Az előzmények lényege, hogy a válogatott csapatkapitánya John Terry - állítólag! - rasszista megjegyzést tett egy mérkőzésen az egyik ellenfelére. Bonyolítja a helyzetet, hogy az állítólagos megjegyzés áldozata a válogatott egyik alapemberének, Rio Ferdinadnak az öccse. Ezek után az angol szövetség (FA) úgy döntött, hogy John Terry nem méltó az angol válogatott csapatkapitányi karszalagjára, és gyorsan meg is fosztották őt ettől a kis ruházati kiegészítőtől.

Az 1970-es években két amerikai kutató felismert egy érdekes jelenséget, amit vakuemlékezetnek neveztek el. A jelenség lényege, hogy az emberek többsége pontosan emlékszik arra a pillanatra, amikor valamilyen sorsfordító, tragikus vagy döbbenetes dologról szereztek tudomást. Nem magára az eseményre, hanem azokra a körülményekre, amelyben akkor voltak, amikor meghallották a hírt.

Hétfőn labdarúgó Európa-bajnokság kezdődik Magyarországon. Teremben, papoknak.

Lezárult az átigazolási piac (egy része). Pont került néhány érdekesebb ügylet végére. Lássuk, ki merre, hogyan!

Koman Vladimir - Monaco

Nagy múltú klub, szerény jelennel, és biztató jövőképpel. Kockázatosnak tűnik, de bejöhet.

A tiszteletre méltó Mester is csatlakozott az Egyperces műfajhoz!

A szerbiai Európa-bajnokság kapcsán újra előkerült a régi nóta. Játékosok, szakvezetők, riporterek és szurkolók is megjegyezték, hogy Veszprémre és Szegedre épülő magyar válogatott játékosai nincsenek felkészülve az efféle sorozatterhelésre.

Azzal kezdem, hogy szeretném megkövetni Putics Barnát, mert így illik. A korábbi bejegyzésekben többször is kritizáltam a játékát, de szlovének ellen, a második félidőben gyakorlatilag egymaga tartotta meccsben a csapatot. Ezért mindenképpen elismerés jár. Igaz, ő maga is azt nyilatkozta, hogy a kézilabda csapatsport, és jobban örült volna, ha nem is játszik, de nyerünk. Nem nyertünk.

Nem mindig örül az ember, ha igaza van. Így most én sem. Az előző bejegyzésemben, a franciák legyőzése feletti örömködés végén megjegyeztem, hogy látok két komoly problémát a csapat játékában. Azt írtam, hogy ezeket ki kellene javítani, mert ha nem sikerül, az megbosszulhatja magát a középdöntőben, és utána is. A nem túl hatékony szélsőjátékot emeltem ki, és azt, hogy nem lőjük be a ziccereket. Nem akarok a nagy megmondóember szerepében tetszelegni.  Egyrészt, mert nem értek annyira a kézilabdához, másrészt pedig én lennék a legboldogabb, ha nem jött volna be az, amitől a tartottam. De bejött.

Nem a mostani EB-n lettem kézilabda-rajongó. Az első meghatározó kézilabdaélményem az 1986-os világbajnoksághoz fűződik. Komoly, 13 éves fiatalemberként, Apukámmal együtt izgultam végig Kovács Péterék menetelését a döntőig. Rettentően csalódott voltam, amikor a jugoszlávok elvitték az orrunk elől az aranyérmet, de be kellett látnom, hogy a plávik jogosan nyertek.

Annak a világklasszisokkal teletűzdelt magyar válogatottunknak ugyanis volt egy gyenge pontja. A második félidő elején, közepén menetrendszerűen jött egy gyengébb időszak. Nem sikerültek a lövések, nem állt össze a védekezés, és az ellenfelek ezt rendre kihasználták. A csapat volt annyira jó, hogy a döntőig ez nem okozott gondot. A holtpont után újra működött a gépezet, és nyertek a magyarok. A jugók ellen viszont ez már nem fért bele. Hiába szedte össze magát a magyar válogatott, nem sikerült ledolgozni a hátrányt, elúszott az aranyérem. (A folytatásban azért lesz szó a magyar-francia csodáról is!)

Magyarország - Spanyolország 24:24

Megint X. De mecsoda különbség!

Óriási meccs volt. Nagyon nagyot játszott a magyar válogatott a világbajnoki bronzérmes ellen.